Operatőr akart lenni, de pszichiáter lett, aki függőkkel, droghasználókkal, alkoholbetegekkel, szexmunkásokkal és hontalanokkal egyaránt foglalkozik. Az integrált intézményrendszerben hisz, azt vallja, a szociális és egészségügyi ellátást nem lehet szétszálazni. Szemelyácz Jánossal, az INDIT Közalapítvány kuratóriumának elnökével beszélgettünk.

HáziPatika.com: Pécsen végzett orvosként, miért választotta ezt a pályát?

Szemelyácz János: Apukám körzeti orvos volt, anyukám szülésznő, ez nyilván hatással volt rám. Viszont volt igényem az alkotásra, szerettem fotózni, kiskoromban próbálkoztam írással is. A képzőművészet is vonzott, kísérleteztem festészettel, rajzolással, szoborfaragással. Érettségi után operatőr akartam lenni, így az orvosi mellett a filmművészetire is felvételiztem. Ott Illés Gyuri bácsi, minden magyar operatőrök atyja azt mondta: jók a fényképeim, látszik, hogy van hozzá szemem, de ez egy nehéz iskola. Azt javasolta, járjak még a világban, és ha néhány év múlva is úgy érzem, operatőr akarok lenni, menjek vissza. Elsőre az orvosira sem vettek fel, elkezdtem műtősfiúként dolgozni, tanultam, olvastam, elfoglaltam magam a következő évben. Aztán felvettek orvosira, nem mentem vissza operatőrnek.

HáziPatika.com: Milyenek voltak az egyetemi évek?

Sz. .J.: Másodév után azt éreztem: nem jó nekem ez az egyetem. Túl mechanikusnak, túl gépiesnek láttam, nem akartam kizárólag testi dolgokkal foglalkozni. Azt gondoltam, az ember és a gyógyítás ennél sokkal több. Tanácstalanságomban anyukám barátnője segített, aki elvitt a Pécsi Mentálhigienés Intézetbe, amit Stark András pszichiáter, pszichoterapeuta vezetett. Megtudtam, hogy elsőre ő is a filmművészetire jelentkezett, rendező akart lenni, de őt sem vették fel. Kaptam tőle húsz könyvet azzal, hogy olvassam el őket, utána beszélgessünk. Mivel éreztem, hogy jó helyen vagyok, egyértelművé vált: pszichiáter leszek. Elkezdtem TDK-zni és beszálltam egy mozgásterápiás csoportba is, amit krónikus skizofréneknek tartottunk. Ebből írtam az államvizsga-dolgozatomat is.

HáziPatika.com: Ezek után hogy jött a drogambulancia?

Sz. J.: Szakvizsgáig az egyetem pszichiátriai klinikáján voltam, amit Ozsváth professzor úr vezetett, viszont az utolsó évben professzorváltás történt. Utódjával nem igazán volt szeretetteljes a kapcsolatunk. Ozsváth professzor hagyott minket dolgozni, “őrültködni”, még ha nem is értett mindig egyet velünk. Rengeteg dolgot kipróbálhattunk, szerveztünk például Lacan-szemináriumot, elhívtuk Budapestről Lust Ivánt, csoportanalitikus képzést tartani. Ő neves analitikus volt, szívesen tanította a fiatalokat. Az egyetemen kiállítást csináltunk “bolondművészetből”, filmfesztivált szerveztünk, pszichózis-pszichoterápiás gyógyház megalakítását terveztük. Aztán jött az új professzor, aki rendszerető, de merev és szögletes ember volt, ez pedig nem kedvezett a szabad ötleteknek, személyesen pedig az én “szárnyalásomnak”. Azt éreztem, ez engem megfojt, nem akartam maradni.

HáziPatika.com: Emiatt történt a váltás?

Sz. J.: A pécsi drogközpontban akkor még csak egy orvosi státusz volt, de a sors kegyes volt hozzám: az akkori vezető szülési szabadságra ment, így kellett nekik új ember. Akkor még nem volt meg a szakvizsgám, de a gyermekkórház vezetője – még oda tartozott a drogközpont – felhívott, hogy nem akarok-e menni, mert ha igen, megvárnak. Akartam menni. Így történt, hogy november 22-én szakvizsgáztam, 23-án pedig már egy függő lánnyal ültem az ambulancián, aki metadont szeretett volna.

HáziPatika.com: Ezt követően lett addiktológus?

Sz. J.: A pszichiáter szakvizsga után el kell telnie legalább két évnek, hogy valaki addiktológus lehessen, rengeteg gyakorlatot kell hozzá szerezni. A kezdet nehéz volt, mert bár ’95-ben én lettem az ambulanciavezető, maga a rendszer kicsi volt. Mindössze egy adminisztrátor tartozott hozzánk és két nővér, akikből szociális munkás lett, kizárásos alapon én lettem a főorvos. Mostoha körülmények között dolgoztunk egy lerobbant házban, dohszagban, csöpögő radiátorok között, egymásból nyíló szobákban. Hihetetlenül hangzik, de kalapos gomba nőtt a padlóból, direkt nem szedtük le, annyira szépen fejlődött. Fölöttünk egy óvoda volt, én pedig azt mondtam: fontos a drogprevenció, de nem gondolom, hogy az ajtóban fekvő szipuson kell az óvodásnak átlépnie. A helyzet amiatt is vészes volt, mert Magyarországon ’94-95-ben jött az amfetamin-boom, akkor érkezett az első klasszikus szer, ami széles körben terjedt el. Rengeteg páciensünk lett, én pedig egyre gyakrabban mondtam a gyerekkórházban: ez nem gyerekprobléma.

HáziPatika.com: Mi lett a megoldás?

Sz. J.: Az elszakadáson ’97-ben kezdtem el dolgozni, pénzt ’98-ra sikerült szereznem. A gyermekkórház nem szerette volna, hogy elmenjünk, mert nyereségesek voltunk, de akkor már megállíthatatlanok voltunk. A Baranya megyei közgyűlés kimondta: rendben, van egy bedöglött közalapítvány – akkoriban Keszün volt egy rosszul működő drogrehab, ami szintén a kórházhoz tartozott, annak a támogatására hozták létre -, azt megkapom. Ha lelket lehelek bele és életben marad, akkor rendben, de ha elszúrom, akkor fel is út, le is út. Így indultunk ’99 januárjában egészségügyi és szociális közalapítványként. Az egészségügyet a drogambulancia jelentette, míg a rehab vegyes finanszírozású volt, részben szociális, részben egészségügyi.

HáziPatika.com: Ma is így működnek?

Sz. J.: Igen, számos szociális és egészségügyi intézménnyel, bentlakásos rehabilitációval, prevenciós programmal. Amikor 2011-ben államosítani kezdték a megyei kórházakat, minket is államosítani akartak. Kijöttek, aztán két óra múlva közölték: magukat nem lehet államosítani! Mert a megyei hivatal nem a fenntartónk volt, hanem az alapítónk. Kérdeztem, hogy akkor mi lesz, mire azt mondták: ha már itt vannak, államosítanak. Végül olyan szerencsés helyzet állt elő, hogy picit állam lehetünk az államban. A közalapítvány fenntartója a kuratórium, de az alapítói jogokat először a GYEMSZI, majd az Állami Egészségügyi Ellátó Központ gyakorolta, most pedig az Országos Kórházi Főigazgatóság.

HáziPatika.com: Ez a gyakorlatban mit jelent?

Sz. J.: Van beleszólásuk az életünkbe, küldenek embert a kuratóriumba, de nem mondják meg, mit csináljunk. Mi nem egy nagy épületben vagyunk, a szolgáltatásunk családi házakban is működik. Ezt el is fogadják, egyedül a finanszírozási rendszerünket képtelenek megérteni. Pedig a költségeket nézve is hatékonyak vagyunk, a minisztériumnak és az egészségbiztosítónak csak időt kellene szánnia arra, hogy megértse a modellünket. Ez azért nehéz, mert integráltan működünk, nálunk sok dolog – egészségügyi és szociális munka, oktatási és szabadidős program – kapcsolódik össze, és ezeket nem lehet szétválasztani. Nem mondhatom, hogy adok gyógyszert az alkoholistának, az pedig legyen kedves felépülni. A nehezebben átlátható struktúra miatt történhetett meg, hogy az államkincstár tavaly vissza is vont tőlünk pénzt. Erre én csak annyit tudtam mondani: akkor be kell zárjak egy-két szolgáltatást.

HáziPatika.com: Mekkora most az alapítvány?

Sz. J.: A szociális és egészségügyi intézményekkel, intézmény nélküli szolgáltatásokkal együtt – ilyenből tizenkettő van – közel nyolcvanan vagyunk. Dolgoznak nálunk pszichiáterek és pszichológusok, szociológusok és gazdasági szakemberek, takarítónők, rengeteg szociális munkás. A kollégák negyede-ötöde felépült szenvedélybeteg, sokakat még én kezeltem. Jelen vagyunk Kaposváron, Komlón, Pécsen, terjeszkedünk Mohács és Siklós felé. Amíg a fővárosnak volt pénze drogprevencióra, addig Budapesten is dolgoztak iskolai szociális munkásaink – a témáról könyvet is adtunk ki -, de 2012 után ez megszűnt, nincs erre forrás.

HáziPatika.com: Ön milyen munkát végez?

Sz. J.: A hét első felében a pécsi ambulancián dolgozok, klienseket látok el és tanítok. A hét második felében Budapesten vagyok és online terápiát tartok, vannak előadásaim is. Mindezek mellett részt veszek esetmegbeszélőkön, végzek több helyen szupervíziót, értekezleteket tartok. És persze intézem a közalapítvány igazgatással, vezetéssel kapcsolatos teendőit. Tagja vagyok az Egészségügyi Szakmai Kollégium addiktológiai tagozatának, illetve elnöke a Magyar Addiktológiai Társaságnak, akad feladatom ott is.

HáziPatika.com: Pécsről ingázik?

Sz. J.: Két éve Budapesten is lett egy lakásunk, azt már jobban otthonomnak tekintem, de amúgy ingázom. Pécsen egy öreg házam van, a Tettyén, az a hét második felében üres. Bár nem mindig, mert a járvány idején színész barátaim is használták próbateremként. Két darabjuk is elkészült, az egyik kicsit szakmámba vág, egy ACA-s fiatalemberről szól. Ez a kifejezés az Adult Children of Alcoholics rövidítéséből született, szenvedélybeteg családok felnőtt gyermekeit értik alatta, akiknek millió gondjuk van. Ebben a témakörben a Máltai Szeretetszolgálattal is együtt dolgozunk. Frankó András, aki a Fogadó nevű szolgáltatásukat vezeti, lefordíttatott egy témával foglalkozó könyvet is, mindig elmondja, hogy annak én vagyok a keresztanyja.

HáziPatika.com: Keresztanyja?

Sz. J.: A könyv eredeti címe Vater, Mutter, Sucht, de én azt mondtam: ez nem jó, mert hogy hangzik az, hogy Apa, anya, szenvedélybetegség?! Legyen a címe Apa, anya, pia! Miután megjelent, Andrásék kaptak egy levelet, amiben egy hölgy megírta, hogy a vonaton ülve akadt a kezébe egy könyvajánló, ott látta meg ezt a címet. Belehasított, hogy az édesanyja ivott, de a családban ezt soha nem volt szabad kimondani. Miután elolvasta a könyvet, felkereste Andrásékat, elkezdett csoportterápiába járni. Sokáig tartott, mire a terhét le tudta tenni, fel tudta dolgozni, mert számos problémája, értelmetlen konfliktusa abból eredt, hogy az anyai alkoholizmussal nem volt lehetősége, ereje szembenézni. Mi az ACA kapcsán sokat foglalkozunk gyerekekkel is, akik szenvedélybeteg családokban élnek. Náluk gyakran találkozunk a bántalmazás számos formájával.

HáziPatika.com: A gyerekeknél, fiataloknál mennyire van jelen a szenvedélybetegség?

Sz. J.: Eléggé. Pont most épül egy új intézményünk serdülőknek, ez lesz a K-ARC, azaz Kamasz Addiktológiai Regionális Centrum. Lesz benne bütykölő és tornaterem, csoportszoba, fogadunk majd családokat is. Az intézmény rehab hátterét részben az INDIT pécsváradi intézete adja, részben – reményeink szerint – a pécsi egyházmegyével kialakítandó kamasz-rehab. Ők egy “lájtosabb” rendszert működtetnének a kezelhetőbb fiataloknak, mi pedig a felnőttek közé integrálva dolgoznánk a súlyosabb esetekkel.

HáziPatika.com: Miközben általános az orvoshiány, ön könnyen talál kollégát. Mi a titka?

Sz. J.: Nemrég beszéltem egy másik rehab vezetőjével, aki tréfálkozva megkérdezte: ti ott mit osztogattok? Mert aki INDIT-es lesz, az nem akar eljönni, pedig mindig hívogatom őket. Mondtam neki, hogy mi egy organikusan fejlődő szakmai műhely vagyunk, olyanok, mint egy hatalmas növény, aminek újabb és újabb ágai nőnek. Jó a szemléletünk, jó a mentalitásunk, lehetőség van arra, hogy az ötleteket meg lehessen valósítani.

HáziPatika.com: A szociális munkásaik milyen feladatokat látnak el?

Sz. J.: Intézményekben és terepen egyaránt dolgoznak, többen börtönökbe, szexmunkásokhoz és szórakozóhelyekre, fesztiválokra is járnak. Kimennek családokhoz is. Nyilván kevés az olyan fiatal, aki szénsavmentes ásványvizet iszik a bulihelyeken, de lehet pszichoaktív szereket – ilyen az alkohol is – mértékletesen, biztonságosan is használni. Az semmiképp nem jó, ha legyintve azt mondjuk: nem kell hülyeséget csinálni, és akkor nem lesz baj. Ezek a helyzetek másképp festenek, ha a szemünk fénye csavarodik fel az első villanyoszlopra, olyankor egyből előjönnek a kérdések: miért nem volt tömegközlekedés, miért nem vigyázott rá senki, miért engedték autóba szállni? Az egymásra figyelés fontos. Mindig kell valaki, aki a többieket őrzi, szemmel tartja a poharakat, megelőzve a gináztatást, akár a mértéktelen alkoholfogyasztást is.

HáziPatika.com: Az iskolákban jelen tudnak lenni? Tavaly nyár óta ez sokak számára nehézkes.

Sz. J.: A pedofil törvény a mi munkánkat is megnehezítette, de magunk között abban maradtunk, hogy a régi engedélyeinket érvényesnek tekintjük. Próbáltunk ezzel kapcsolatos állásfoglalást kérni a minisztériumtól és a miniszterelnöki hivataltól, de nem kaptunk választ. Úgy tűnik, ők sem gondolták át a törvény hatását. Emiatt döntöttünk úgy, hogy ha valaki ellenőrizne minket, akkor megmutatjuk az NNK-s engedélyünket, amin még Müller Cecília aláírása is rajta van. Aztán játsszák le a hivatalok egymás közt. Rengeteg programunk van, például családi életre nevelés, kortárssegítő-képzés. Van olyan is, ami az önsértésre és iskolai erőszak prevencióra fókuszál. Azt látjuk, hogy kell tüzet oltani, a problémás fiataloknak is kell valamilyen segítség. Nem állhat meg ez a munka a hivatalok elégtelen működése miatt.

HáziPatika.com: A börtönprogramjuk milyen?

Sz. J.: Kaposváron és Pécsen is járunk börtönökbe, sok csoportunk van. A börtönpopuláció különösen veszélyeztetett, sokan addiktológiában is érintettek: ha nem is illegális szer, de a gyógyszer és az alkohol sok bűncselekményben vastagon benne van. Bent az érintettek többnyire tiszták, el lehet kezdeni velük beszélgetni az életmódválásról. Azt tapasztaljuk, hogy akikkel így találkozunk, azoknak közel fele a szabadulás után felkeresi valamelyik szolgáltatónkat.

HáziPatika.com: Foglalkoznak hajléktalanokkal is.

Sz. J.: Pécsen a nappali ellátónkat a járvány alatt sem tudtuk bezárni, akkor is nyitva voltunk, amikor ez nem volt teljesen szabályos. Rengeteg az olyan ember, akinél ez élet-halál kérdése, akinek ennie, fürödnie kell. Ők Kaposváron, Komlón is megjelennek a rendszerünkben. Magyarországon a hajléktalanok körében nincs olyan nyíltszíni drogszcéna, ami volt például Zürichben vagy Európa más nagyvárosaiban, de az alkohol és a gyógyszerszedés nálunk is jelen van. A járvány idején olyan is történt, hogy a hontalanok a karantén idején a hajléktalan-szállón, a szociális munkással csinálták végig a detoxot, majd elmentek rehabra. Nem hagyjuk, hogy ezek az emberek elvesszenek.

HáziPatika.com: Van programjuk szexmunkásoknak is.

Sz. J.: Azokhoz a lányokhoz járunk ki, akik a Pécs környéki utak mentén állnak. Viszünk nekik óvszert, információt, lehetőség szerint szűrést biztosítunk számukra. Akinek ez szükséges, a tűcsere-programunkba is bekapcsolódhat. Fontosnak tartjuk, hogy ha egy probléma felmerül, azt mindig közösen, minél több érintett bevonásával gondoljuk át, ne mondjuk azt, hogy nálunk van a bölcsek köve. Ezt a fajta működést sikerült ragályossá tenni: például amikor hepatitis-C-járvány ütötte fel a fejét az újonnan dizájnerdrogokat szurkáló fiatal romák között a pécsi Györgytelepen, akkor az ANTSZ is fontosnak érezte, hogy összehívjon bennünket és a háziorvosokat, közösen gondoljuk át, mit tudunk tenni.

HáziPatika.com: Elnöke a Kábítószerügyi Civil Koordinációs Testületnek. Mivel foglalkozik ez a szervezet?

Sz. J.: A KCKT 2012-ben alakult, amikor kitettek minket a Kábítószerügyi Koordinációs Bizottságból. Ez volt a mindenkori kormány legfőbb drogtanácsadóügyi szerve, voltak szavazati joggal bíró civil küldöttei is, ilyenek voltunk mi is. A ma működő kábítószerügyi tanács mondvacsinált rendszernek tűnik, formális gyűlésekkel. Emiatt orroltunk meg a kormányra, és mivel úgy láttuk, tennünk kell valamit, létrehoztuk KCKT-t. Persze így már nem tudunk olyan szinten részt venni a munkában, mint korábban, de készítünk anyagokat és időnként felméréseket, mondunk véleményt a kormányzati kinyilatkoztatásokról.

HáziPatika.com: Még ősszel adott egy interjút, amiből nem hiányzott a rendszerkritika. Sok egyéb mellett azt mondta: fél kilométer autópálya árából évente fiatalok ezreit lehetne megmenteni.

Sz. J.: Az interjú előtti héten tartóztattak le a rendőrök négy középiskolást, akik füvet szívtak. Kell ez az álszenteskedés? Mi nálunk a kábítószer-ellenes intézkedés? Hogy nem szavazunk együtta uniós országokkal a gyógyászati kannabisz vizsgálhatóságának ügyében? Mert az ENSZ ülésén Kínával, Oroszországgal, Azerbajdzsánnal, Afganisztánnal, körülbelül az összes drogtermelő országgal szavaztunk együtt. És azt mondjuk: a magyar fiatalok védelme miatt?

HáziPatika.com: Mit kellene tenni?

Sz. J.: Ha a kormány a fiatalok védelmét tartaná elsődlegesnek, akkor lenne kábítószerügyi pályázat. Ez 2009-ben még 1,5 milliárd forint volt, aztán 2010-re lett 250 millió. Ezt sikerült visszatornázni 350 millióra, majd lett majdnem 500 millió 10 év alatt. És ez 2020-ban elmaradt a járványra hivatkozva, a helyzet pedig tavaly sem változott. Emiatt olyan kis szervezetek szűntek meg vagy kerültek tetszhalott állapotba, melyek évi 2-3 millió forintból hiánypótló szolgáltatásokat, rendezvényeket működtettek. Kormányzati szinten nem esik esik szó a kokainról sem, pedig a magyarországi kokainfogyasztás nagyságrenddel nőtt az elmúlt 4-5 évben. Csak remélni merem, hogy nem azért, mert ebben befolyásos emberek is érintettek. De az igazán nagy probléma az alkohol, és miközben ezzel alig foglalkozunk – Magyarországnak nemzeti alkoholstratégiája sosem volt -, a pálinkatanács folyamatosan győzelmi kinyilatkoztatásokat tesz.

HáziPatika.com: Kicsit lazítsunk a témán. Címzetes egyetemi docens az Eötvös Lóránt Tudományegyetemen és a Pécsi Tudományegyetemen is.

Sz. J.: Komoly tudományos munkába soha nem fogtam, annyi más dolog jobban érdekelt, hogy sajnáltam rá az időt. Viszont oktattam és publikáltam, rengetegen írtak nálam szakdolgozatot, így mindkét helyen kezdeményezték, hogy címzetes docens legyek. Az ELTÉ-n pszichológusokat tanítottam, Pécsen pszichológusokat és orvostanhallgatókat oktatok. Mellettük tanítok a Semmelweis Egyetemen addiktológiai konzultánsokat és szociális munkásokat. Az INDIT gyakorlatos helyként is működik, sokan jönnek hozzánk.

HáziPatika.com: A gyerekei közül választott valaki hasonló pályát?

Sz. J.: Ők inkább humán beállítottságúak. Nyitottak, jól kommunikálnak, kreatívak és szolidárisak. Az előző házasságomból – tíz éve váltam el – három lányom született, hat éve pedig újranősültem, a kislányunk, Boni, 5 éves. A nagyobbak közül Hanna a legkisebb, ő színész akar lenni, a legidősebb, Réka, marketinges lett. A legközelebb talán Dóri lányom került ehhez a vonalhoz, ő óvónőként, aztán gyógypedagógusként végzett, autizmusra specializálódott. Amúgy érdekes, mert rengeteg olyan ember bukkan elő mostanában, akinél nehezen kezelhető depressziós szakaszok, akár szenvedélybetegségek is jelentkeznek, és úgy tűnik, ezek hátterébenautizmusspektrumzavar is állhat. Korábban nem gondoltunk erre. A másik gyakori probléma a figyelemzavar, amit gyakran azoknál a felnőtteknél diagnosztizálunk, akik serkentőszereket használnak. Ez nyilván már gyerekkorukban megvolt – ahogy az autizmus is -, de akkor azt mondták rájuk: csak maguknak valók, illetve szétszórtak, figyelmetlenek. A barátaim már nekem is mondták, hogy figyelemzavaros vagyok, csak ezt túlpörgéssel kompenzálom. Igaz, workaholicnak is mondtak. De szerintem minden rendben velem, csak tényleg sok a dolgom.

HáziPatika.com: Az addiktológia borzasztóan nehéz terep, mi itt a sikerességi ráta?

Sz. J.: Erre mondom azt – tréfálkozva orvos barátaimmal -, hogy az orvostudomány a hipertóniások nagy részét nem tudja meggyógyítani, a betegeknek életük végéig gyógyszert kell szedniük a magas vérnyomásra. Ennél az addiktológia sokkal jobb hatásfokú. Persze nehéz számokat mondani, de Magyarországon nagyjából 10 millió ember él, abból 800-900 ezer alkoholista. Ha 5-8 százalékuk megy el terápiára, akkor az 40-70 ezer ember. Közülük néhány ezer biztosan megfordul nálunk, rajtuk pedig azt látom, hogy ha változtatni akarnak, akkor tudnak is. Azoknak a fele, aki a pécsváradi Változóházat végigcsinálja, tartósan absztinens marad. A maradéknak a fele még “finomhangolásra” vár, végül az indulók negyedét veszítjük csak el, nekik ismételniük kell. Akár nálunk, akár máshol próbálkozva.

HáziPatika.com: Az ambulancián mi a helyzet?

Sz. J.: Ott azt érzékelem, hogy az embereknek vannak nehéz időszakaik, de ha mélyül az önismeret, ha sikerül a családi rendszereket mozgatni, átalakítani, ha az érintettek eljutnak a belátásig, akkor tartós és stabil lehet a felépülés. Nem biztos, hogy mindenkit absztinenssé kell/lehet tenni, de láttatni kell azokat a problémákat, amelyek fenntartják a rossz működéseket. Ha ez megvan, az emberek már tudnak önállóan építkezni. Például még veszekednek, de már nem dobálják egymást mozsárral, nem feltétlenül látnak rosszindulatot a másik cselekedeteiben. Képesek kompromisszumot kötni. Ezt sikerként élem meg, és a kollégáimnak, tanítványaimnak is azt mondom: a mi munkánkban fontos, hogy észrevegyük ezeket az apró változásokat, mert nekünk, segítőknek ez a benzin.