Az alkoholbetegek családjában felnövő gyerekek felnőttként nehezebben boldogulnak, olyan problémákkal szembesülnek, amelyek hátterében azok az évek húzódnak, amikor szüleik saját szenvedélybetegségükkel küzdöttek, és emiatt a gyermeknevelés nem alakult megfelelően. 9. rész
Egy személy önértékelését, a magáról alkotott képét nagyban befolyásolja az, hogy környezete hogyan viszonyul hozzá. Egy gyerek onnan tudja, tanulja meg, hogy ki ő, attól függ, hogy mennyire látja értékesnek önmagát, hogy a körülötte élők mit tükröznek felé. A meleg családi légkör, a szülők támogató nevelési szokásai, az egyértelmű keretek, az egyéni önkifejezés lehetősége magas önértékelést alapoz meg gyermekkorban.
Az alkoholbeteg családokban gyakori, hogy a szülők sokszor egymásnak ellentmondó, kétértelmű üzenetet közvetítenek gyermekük felé; a kiszámítható, világos szabályok helyett a bizonytalanság jellemző. A gyerekek, hogy figyelmet kapjanak, és könnyebben átvészeljék az általuk megváltoztathatatlan élethelyzetet, különböző szerepek szerint kezdenek el viselkedni. A hős szerepében a gyermek átveszi az irányítást szüleitől, sokszor végez el felnőttes feladatokat. Vágyik az elismerésre, ezért szolgálatkész, de úgy érzi, hogy nem elég, amit csinál, megfelelési kényszer jellemzi. A fekete bárány szerepben a gyermek negatív viselkedéssel próbálja felhívni magára a figyelmet, rendszerint bajba keveredik. Még mindig jobb számára, ha leszidják, mintha levegőnek nézik. Úgy véli, hogy megfelelni úgyse tud, így legalább törődnek vele. Az elveszett gyerek magát okolja szülei viselkedése miatt, határozatlan. Azért, hogy minden problémát elkerüljön, és a puszta jelenlétével se okozzon gondot, rendkívül alkalmazkodó, simulékony, saját érdekeit háttérbe helyezi a másokéval szemben. A bohóc szerepébe bújó fiatal pedig a szórakoztatással igyekszik magára vonni a figyelmet. Minden erejével próbál kedves, pozitív lenni, miközben belül magányos és félelemmel teli. A fenti szerepeket felvevő gyermekek közös tulajdonsága az alacsony önbecsülés; jellemző rájuk az önvád, és hogy szeretnének figyelmet kapni.
Fotó: Főfai Alexandra
Az önbecsülésünket egyrészt meghatározza az, hogy hogyan látjuk önmagunkat (belső önbecsülés), másrészt, hogy mit gondolunk arról, hogy hogyan látnak bennünket mások (külső önbecsülés). Aki gyermekkorában kevés pozitív megerősítést kapott, annak felnőtt korában sokkal nehezebb elfogadnia és elhinnie a jó véleményt, mint egy támogató családban nevelkedőnek. A bizalmatlanságból is adódhat, ha valaki nem veszi komolyan, amikor megdicsérik vagy bátorítják. Az alkoholbeteg családokban nevelkedő gyermekekre jellemző, hogy kíméletlenül ítélik meg magukat. Sokkal többször kell hallaniuk mások elismerését és megerősítését, hogy el tudják hinni azt. Az egészséges önismerethez hozzátartozik az önkritikusság is. Ha azonban ez állandósul, és mások pozitív megerősítése nélkül nem tartjuk magunkat értékesnek, az hosszú távon negatív hatással lehet lelki egészségünkre.
A magas belső és magas külső önbecsüléssel rendelkező személyek megelégedettsége belülről ered. Jól esik nekik a dicséret, a pozitív megerősítés, de a hiteles kritikát is képesek elfogadni, azokat építő jelleggel hasznosítják.
Korábbi cikkünkben már írtunk arról, hogy hogyan fejleszthetjük önbecsülésünket. Az alábbiakban további tippeket gyűjtöttünk össze, amelyek segíthetnek abban, hogy kellő önbizalmunk legyen, hogy el tudjuk fogadni mások támogatását, és ne kelljen állandóan a pozitív véleményekre vadásznunk.
Szabaduljunk meg a gyermekkor fájdalmas eseményeiért érzett felelősségtől!
Az alkoholbeteg családokban nevelkedő gyerekek gyakran magukat tartják felelősnek a szüleik viselkedése miatt. Előfordul, hogy a szülők is olyan dolgokat rónak fel gyermekeik hibájának, amelyekről nem ők tehetnek, illetve ha valamit jól csinálnak, azzal nincsenek megelégedve, és ha valami balul sül el, megszidják őket. Ez a gyerekkoron túl, a felnőttkorra is rányomhatja a bélyegét, ezért fontos, hogy tudatosítsuk azokat a történéseket, melyekért tévesen hibáztatjuk magunkat, majd tulajdonítsuk annak a felelősséget, akit valójában illet.
1. Készítsünk listát azokról az eseményekről, melyekért saját magunkat okoltuk, amikért nem mi voltunk a felelősek! Mondjuk ki ezeket hangosan gyerekkori önmagunknak az alábbi mondatkezdettel:
„Nem te voltál a felelős…”
Például:
„Nem te voltál a felelős azért, hogy alkoholbetegek voltak.”
„Nem te voltál a felelős a boldogtalanságukért.”
„Nem te voltál a felelős a problémáikért.”
„Nem te voltál a felelős a gyakori veszekedéseikért, konfliktusaikért.”
„Nem te voltál a felelős a bizonytalan családi légkörért.”
„Nem te voltál a felelős a nem teljesült ígéretekért.”
„Nem te voltál a felelős a titkolózásért, a hazugságokért.”
„Nem te voltál a felelős azért, hogy nem szenteltek rád elég figyelmet.”
„Nem te voltál a felelős azért, hogy nem kaptál elég dicséretet, biztatást, gyengédséget.”
„Nem te voltál a felelős azért, hogy nem volt megfelelő minőségi együtt töltött idő, hogy hiányzott a közös játék, a közös kikapcsolódás.”
„Nem te voltál a felelős azért, hogy az érzéseidet sokszor nem vették tudomásul.”
„Nem te voltál a felelős azért, hogy szüleidtől, mialatt az alkoholbetegséggel küzdöttek, gyakran nem láthattál egészséges, bensőséges, tartós kapcsolatmintát.”
stb.
2. Tulajdonítsuk annak a felelősséget, akit valójában illet!
Például:
„A szüleim voltak a felelősek azért…”
„Az anyám volt felelős azért…”
„Az apám volt felelős azért…”
stb.
kezdetű mondatot/mondatokat egészítsük ki a fentiek szerint!
3. Lépjünk tovább!
Előfordulhat, hogy ezt a gyakorlatot többször meg kell ismételnünk ahhoz, hogy megértsük és tudatosuljon bennünk, hogy melyek azok a helyzetek, melyek nem miattunk alakultak úgy, ahogy, és nem is a mi hatáskörünkbe tartoztak. Ha ez sikerült, koncentráljunk önmagunk fejlődésére!
Értékeljük az apró, hétköznapi dolgokat és ismerjük el sikereinket is!
Az ember általában a negatív történéseket sokkal könnyebben észreveszi, és szóvá teszi, míg a pozitívokat természetesnek véli. Változtassunk ezen! A nap végén tekintsünk vissza arra, hogy mik voltak azok az események, amelyek jó érzéseket váltottak ki belőlünk. Olyan jelentéktelennek tűnő dolgokat is tanuljunk meg értékelni, mint például hogy időben befejeztünk egy fontos feladatot vagy finom lett a vacsora, amit főztünk.
Fontos megértenünk, hogy felnőttként sem mi vagyunk a felelősek mindenért, ami rosszul teljesül, és nem minden véletlenül történik, amit jól csinálunk! Gyűjtsük össze eddigi életünk során elért sikereinket!
A hétköznapi apróbb, és az életünk során elért sikereinket akár fel is jegyezhetjük, hogy a későbbieken, mikor rosszabb hangulatban vagyunk vagy elbizonytalanodunk, elővehessük és visszaolvassuk azokat.
Fogadjuk el a hiteles, pozitív visszajelzéseket és kritikákat!
Olyan emberekkel vegyük körbe magunkat, akikben megbízhatunk, akiknek adhatunk a véleményére! Az alábbi kérdések megválaszolásával végiggondolhatjuk, hogy kik lehetnek ezek a személyek:
– Milyen jól ismer bennünket? Mi mennyire ismerjük őt?
– Milyen mértékben fogad el olyannak, amilyenek vagyunk? Mi milyen mértékben fogadjuk el őt?
– Milyen gyakran vagyunk kapcsolatban?
– Azon a területen, amelyben a támogatására, buzdítására van szükségünk, mennyire szakértő?
Fotó: Főfai Alexandra
Gyermekünk harmonikus önbecsüléséért
Biztosítsunk biztonságos családi légkört!
Kiszámítható, világos szabályokat állítsunk fel! Legyünk következetesek!
Mindig egyértelműen, a korosztályának, képességének megfelelően, érthető módon kommunikáljunk a gyerekkel! Legyen lehetősége visszakérdezni, ha valamit nem ért!
Vegyük komolyan gyermekünk érzéseit, segítsük őt azok feldolgozásában!
Míg a pozitív érzések kezelése általánosságban könnyebben megy az emberek többségének, a negatívakra sokszor hibásan reagálunk. Gyakran előfordul, hogy nem vesszük komolyan gyermekünk érzéseit, mert a mi látószögünkből nem tűnnek logikusnak (pl. alvásból nem rég felébredt gyerek azt mondja, hogy fáradt). Ahelyett, hogy elutasítással reagálunk vagy tanácsokat adunk, sokkal hasznosabb, ha teljes figyelemmel meghallgatjuk őt. Azáltal, hogy elfogadjuk a nehézségét, és együttérzőek vagyunk, lehetőséget adunk neki, hogy kibeszélhesse magából az érzéseit. Így könnyebben meg tud majd küzdeni problémájával is, megbecsültebbnek érezheti magát. Fontos, hogy mi is ki tudjuk mutatni érzelmeinket – ez ne számítson tabunak, rejtegetnivalónak a családban.
Adjunk pozitív megerősítést! Bátorítsunk, dicsérjük meg! Ha valami rosszat tesz vagy hibázik, ne a gyereket, hanem a cselekedetet minősítsük!
Ha a gyereket alapból szeretnivaló, értékes embernek tartjuk, sokkal többet hozhatunk ki belőle. Ahelyett, hogy a rosszasága újabb bizonyítékát hangoztatjuk, éreztessük vele, hogy hiszünk abban, hogy képes felismerni, belátni a problémát, és felelősségteljesen cselekedni.
Adjunk lehetőséget az egyéni önkifejezésre!
Tekintsünk gyermekünkre önálló, független személyként, tanuljunk meg bízni a képességeiben! Támogassuk próbálkozásait, válaszoljunk kérdéseire!
Bátorítsuk a kortársakkal való kapcsolatfelvételben és játékban! Biztosítsunk minél több lehetőséget a társas érintkezésre!
A baráti kapcsolatok szintén elősegítik a gyermek önbecsülésének és önbizalmának kialakulását. A közös időtöltés és élmények átélése jó közérzetet nyújthat számára. A valahová tartozás érzése, ha szívesen veszik a társaságát és megbecsülik, növeli a biztonságérzetét is.
További cikkeink önbecsülés témában az alábbiakban olvashatóak:
Az önbecsülés fejlesztése gyermekkorban
Praktikák a gyermekek önbecsüléséért és megküzdőképességéért
Az Alkoholbetegek felnőtt gyermekei cikksorozat előző részei:
Találgatják, hogy mi a normális
Nehezen valósítják meg terveiket az elejétől a végéig
Akkor is inkább állítanak valótlanságot, ha ugyanolyan könnyű lenne igazat mondani
Kíméletlenül ítélik meg önmagukat
Nagyon komolyan veszik önmagukat
Nehézségekkel küszködnek a bensőséges kapcsolatok terén
Túlzóan reagálnak az olyan változásokra, amelyeket nem irányíthatnak
A következő rész „Úgy érzik, mások, mint a többi ember” címmel lesz olvasható.
Forrás: Faber, A. – Mazlish, E. (2006). Beszélj úgy, hogy érdekelje, hallgasd úgy, hogy elmesélje, Budapest: Reneszánsz Könyvkiadó Kft. Forward, S. (2000). Mérgező szülők, Budapest: Háttér Kiadó Csóti, M. (2006). Gyermekkori szorongás, iskolafóbia, pánikrohamok, Budapest: Pro Die Kiadó Magyar Máltai Szeretetszolgálat Pszichoszociális Szolgálat (2017.) Elfeledett gyerekek családi titkai in: Kimondható.?!, Budapest: Magyar Máltai Szeretetszolgálat L. Stipkovits E. (2015). Szeretettel sebezve, Budapest: HVG Könyvek Woititz, J. G. (2002). Alkoholbetegek felnőtt gyermekei, Budapest: Félúton Alapítvány
Szerző: Főfai Alexandra és Néczin Katalin
