A kábítószerekről akartuk kérdezni, de ő az alkoholfogyasztásról és a dohányzásról beszélt. Aztán persze a drogokról is. Szemelyácz János pszichiáter, addiktológus és pszichoterapeuta, az Indit Közalapítvány szakmai vezetője a legális szereket sokkal nagyobb problémának tartja, az ellenük való küzdelmet pedig borzasztó nehéznek.

– Mostanában kevesebbet hallunk a kábítószerekről. Csak elnyomják a témát az egyéb hírek, vagy már nem akkora a baj?
– Nem, a kábítószerek és az egyéb pszichoaktív szerek egyre nagyobb problémát jelentenek, különösen a dizájnerdrogok, amelyek nagyjából nyolc éve zuhantak ránk. De a legsúlyosabb gondot itthon az alkoholfogyasztás és a dohányzás okozza. Ha a trafikoknak nem a politikai vonatkozását nézzük, hanem azt, hogy kontrollálják a dohánytermékekhez való hozzáférést, akkor alapvetően pozitív változást jelentettek. Általuk olyan árusítóhelyek jöttek létre, ahová 18 éven alattiak nem mehetnek be. Viszont a trafikos átállás nagyon hirtelen történt, hiányoztak mellőle azok a szolgáltatórendszerek, amelyek segítették volna a leszokást, illetve a prevenciót. Emiatt most rengetegen szívnak csempészárut, a cigarettát pedig a drágasága miatt egyre többen tekerik. Az dohányt zsákszámra hozzák Ukrajnából. Hozzám is járnak olyan emberek, akik azt mondják: leszoknának a cigarettáról, de akkor mit csináljanak azzal fél bálányival, ami még otthon van!? Mert azt nyilván még el kell szívni… Közben folyik a dohányzás elleni küzdelem, a cigaretta miatt pedig rengetegen meghalnak. Az Országos Korányi Tbc és Pulmonológiai Intézetben zajlanak a programok, működik prevencióval foglalkozó munkacsoport és telefonügyelet is, tőlük kérhető segítség az országból bárhonnan. De ez nagyon kevés. Az alkohol ugyanilyen probléma, ráadásul Magyarországon szent tehénnek számít: nem lehet hozzányúlni, eddig senki nem tudott épkézláb alkoholstratégiát összeütni.

– Mi lehet ennek az oka?
– Nyilván sértené a gyártók és a forgalmazók érdekeit, ha az alkoholfogyasztás mértéke csökkenne. De ez akkor is igen jelentős népegészségügyi probléma: itthon 750–800 ezer alkoholistával kell számolni. Ennek módszere a Jellinek-képlet, amely az adott évben májzsugorodásban meghaltak számából indul ki, és a hatvan százalékát tekinti úgy, hogy alkohol miatti májzsugor okozza. Nagyjából ugyanennyien vannak a határmezsgyén. Mellettük rengeteg olyan alkoholfogyasztó is van, aki nem alkoholista, de az alkoholfogyasztás problémát okoz számára.

Ilyen például a fiataloknál dívó rohamivás (binge drinking), ami miatt akár intenzív osztályra is be lehet kerülni. Továbbá vannak olyanok is, akik még nem alkoholisták, de az ital már okoz náluk testi következményeket. Azok a gyerekek végképp elképesztő problémákkal szembesülnek, akik alkoholista szülők mellett nőnek föl. Ami pedig számos pszichés gond oka, és nagyban terheli az ellátórendszert, kezelése elképesztő pénzmennyiséget emészt fel. De itthon az alkohol ennek ellenére nem drog, hanem „hungarikum”. Az esti vörösborozás és a szatmári szilvapálinka a kultúra része. Ha megnézzük a fesztiválévadot, akkor minden hétvégére jut valamilyen alkoholhoz köthető rendezvény. Közben az alkoholmentes sört a puhánysággal kapcsolják össze. Az alkoholhoz képest az illegális és a féllegális drogok használata okozta problémák elenyészőek.

– Ez számokban kifejezve mit jelent?
– Ilyesmit függő módon néhány tízezer ember használ. A médiában mégis az a szenzáció, ha valaki meztelenre vetkőzve hallucinál a városban, nem pedig az, hogy hány ittas emberrel történik napi szinten valami baj. Sajnos a szakma is lassan kapcsolt: a 90-es években tömegével jelentek meg a klasszikus illegális szerek, csak ennek során ébredtünk rá, mekkora gond van egyéb területen is. Abban az időben pusztán a drogok miatt indultak a komplexebb prevenciós programok. Tehát nem az alkohol, a gyógyszerek és a dohányzás, hanem konkrétan a kábítószerek miatt. A legkevesebb szó a gyógyszerekről esik, holott azok főleg a középkorúak, és leginkább a nők körében népszerűek: a nyugtató- és altatófogyasztás, illetve a fájdalomcsillapítók használata elképesztő méreteket ölt náluk. Az utóbbi időben a háziorvosok is lazábban kezelik az ilyen kérdéseket, reumás fájdalmakra lazán felírnak opioid típusú gyógyszereket. Nem mellesleg az elmúlt években a dizájnerdrogok között is az opiát típusúak jelentek meg egyre erőteljesebben.

– A háziorvosok kezét semmi nem köti?
– Nem igazán. Továbbképzéseken el szoktuk nekik mondani, hogyan tudnának átgondoltabban bánni az ilyen gyógyszerekkel. Erre az szokott lenni a válasz, hogy nézzük meg a várójukat: ott van a tengernyi beteg, csak írják a recepteket, nincs idejük senkivel beszélgetni. Pedig elég lenne azokkal beszélgetni, akiknek már sok-sok éve folyamatosan írják fel ugyanazt a gyógyszert. Mindeközben az emberek kiakadnak azon, hogy gyerekek drogoznak – pusztán csak az történik, hogy otthon is azt látják, amikor a szüleik feszültek, rágyújtanak egy cigarettára, amikor nem tudnak aludni, bekapnak egy altatót. És hogy amikor az apukájuk hazaér, leül a tévé elé, és kibont két sört. A gyereknek innentől kezdve teljesen egyértelmű, hogy amikor beül egy szórakozóhelyre, egyből alkoholt kér, utána kiáll füvet szívni. Ha pörögni akar, bevesz egy tablettát, amikor pedig aludni, valami lassítót. De miért vagyunk ezen megdöbbenve, ha a felnőtteknél is ugyanez történik, csak más formában?

– Az ország egyes területei között milyen különbségek vannak?
– Ahogy a kistelepülésekről haladunk a nagyvárosok felé, úgy válik gyakoribbá a pszichoaktív szerek használata. Budapesten például sokkal több fiatal próbál ki illegális szert, mint mondjuk egy faluban. Bár ebben a dizájnerdrogok hoztak némi változást. A témát kutatták is, és kiderült, nemcsak az olyan nagyvárosi szegregátumokban használnak hasonló szereket, mint a fővárosi Hős utca és környéke, hanem mondjuk borsodi falvakban is, Baranyában, Somogyban és az Ormánságban, Sellye környékén. E területeken elsősorban a romák által lakott, kilátástalan helyzetben lévő településeken terjedtek el a dizájnerdrogok, főképp a legszegényebbek körében. Az ok főleg az árban keresendő: ezek szinte olcsóbbak, mint a kannás bor, az emberek pedig könnyen kiütik magukat velük. A főleg Kínában és Indiában gyártott dizájnerdrogok közül főleg azok a szintetikus kannabinoidok – a korábbi ecstasyhoz, amfetaminokhoz hasonló szerek –, illetve a dizájneropiátok törnek föl, amelyek elődjeiknél sokkal szervkárosítóbbak.

– Mi hozhat változást?
– Nagyon nehéz helyzetbe kerültünk, mert a minisztériumokhoz kötődő szakmapolitikai szervezetek erősen megfogyatkoztak, a tárcákba olvadtak, összezsugorodott a kábítószerügyi koordináció. Persze próbálnak dolgozni a szervezetek, de azt látjuk, hogy míg a 2000-es évek első évtizedében Buda Béla vezetésével volt egy viszonylag izmos országos addiktológiai centrum, számos szakmai anyag készült el, kiadványok jelentek meg, gyűjtöttek adatokat, addig ma ilyenek nincsenek. Minden elkezdett visszaesni 2010 után. A hatósági funkciók valamelyest megmaradtak, de a szakmai műhelyek eltűntek.

– Ma mit tehet az, aki szeretne leszokni bármiről, legyen az drog, alkohol vagy cigaretta? A civil szervezetek mellett tud bárhonnan segítséget kérni?
– Vannak állami intézmények, de nehézkesen működnek. Van például egy ismerősöm, aki tavaly karácsony előtt depresszióval és alkoholproblémákkal küzdött, már három hete otthon volt bezárkózva. A család és a barátok unszolására elment az Országos Pszichiátriai és Addiktológiai Intézetbe, ahol ugyan felvették, de azt mondták neki: mivel nem alakultak ki súlyos elvonási tünetei, menjen haza. Hiába mondta, otthon valószínűleg nem tudja megállni, hogy ne igyon. Át akart kerülni az addiktológiára, de már csak az ünnepek után volt rá lehetősége, akkorra kapott időpontot. Elment a megadott időpontban, órákat várakozott, de nem érkezett meg egyetlen ott dolgozó orvos sem. Új időpontot kért, kapott is, arra is elment, ismét hosszan várakozott, de akkor sem történt semmi. Ekkor meghagyta az elérhetőségét, visszahívást kért, és másnap nem keresték. Emiatt ő telefonált, de az üzenetéről mit sem tudtak – állítólag elkavarodott, de sebaj, kapott új időpontot. Ez már a harmadik alkalom volt, az addiktológiára pedig csak ilyen tortúra után tudott bekerülni. És ez esetben olyan emberről beszélünk, aki belátta: bajba került, segítség nélkül nem tud leszokni. De ha nem kap családi támogatást, és nem ennyire kitartó, akkor egyszerűen nem tud bekerülni az intézetbe.

– Gondolom, a többség nem így áll hozzá…
– Hát nem. A többség azt mondja: „Senki nem segít? Akkor mindenki rohadjon meg, veszek megint egy üveg vodkát.” A problémák ily módon viszont csak dunsztolódnak, nem oldjuk meg őket. Az emberek ingerküszöbét nem éri el, ha egy alkoholista meghal.

– A leszokásnak, illetve a prevenciónak mi lehetne az eszköze?
– A komplex megközelítés. Hogy a fiatalokat egészségesebb, tartalmasabb, kreatívabb életre neveljük. Nem elég, ha azt mondjuk, az alkohol és kábítószer káros. Olyan életvezetési készségeket kell nekik adni, amelyekkel maguk is el tudnak boldogulni. Meg kell őket tanítani kommunikálni, megérteni a kríziseket, illetve azt, hogy azok nem feltétlenül rosszak. Csak éppen meg kell őket oldani. Ha pedig nem sikerül elsőre, akkor nem az élet szar, hanem föl kell állni, újra bele kell vágni. Én az indirekt prevencióban hiszek: ha minden sarkon lenne egy alkotóház, ahol a fiatalok kreatívkodhatnának, zenélni tanulhatnának, társasozhatnának, akkor könnyebb lenne a helyzet. Nagyon jó a drámapedagógia is.

– De fiataloknak csak töredéke jut el ilyen helyekre…
– Igen, pedig ezek nagyon jók a szenvedélybetegségek prevenciójára. Nekünk is van négy akkreditációs programunk, de kevés embert érünk el. A Társadalmi megújulás operatív program (Támop) és az Emberi erőforrás-fejlesztési operatív program (Efop) keretein belül jut erre a területre pénz, de nincs elég szakemberünk. A rendszerváltás óta valahogy egyetlen kormány sem gondolta úgy, hogy a prevencióhoz főállású preventorokra van szükség. Olyan szakemberekre, akik nem ad hoc ugranak be egyetlen kampányba. Mert most az a helyzet, hogy egy-egy pályázat kapcsán el tudunk menni iskolákba, és ott beszélgetünk a kábítószerekről a diákokkal, tanárokkal. Holott ezek azok a programok, amelyekről évtizedek óta tudjuk, nem működnek. Ráadásul a kampányok kárt is tudnak okozni az ellátórendszernek: ilyenkor a kisebb szervezetek munkatársai időszakosan nagyobb fizetést kapnak, utána azonban a kisebb bérért nem mennek vissza dolgozni, hanem elmennek külföldre sofőrnek vagy pizzafutárnak. Miközben nagyon jó szakemberek voltak itthon. Mégis: csak a hatástalan kampányokra van keret, az indirekt prevencióra nincs. Nincsenek alkotóházak vagy ingyenes sportpályák. Noha tény: ezeknek van hatása, a skandináv és az izlandi példák is bizonyítják. Az Izland és Magyarország közti különbség például üvölt a statisztikákból, csak éppen ott költ az állam érdemi prevencióra.

– Nálunk ilyesmire semennyire nincs pénz?
– Az uniós pályázatok mellett vannak kábítószerügyi pályázatok is, de összegük minimális. Utóbbinak a kerete 2009-ben 1,5 milliárd forint volt, 2010-től viszont visszaesett 250 millióra. Most kitörő örömmel üdvözöltük, hogy megemelkedett 600 millióra, de az is nagyon kevés: így most a felét közelíti a tíz évvel ezelőtti összegnek. Az állam ma úgy gondolja, az általa finanszírozott prevenciós programok letudhatók pár száz millió forintból.

– Az Integrált Drogterápiás Intézet, az Indit mellett mely civil szervezetek végeznek fontos munkát ezen a területen?
– A nagyobbak közül az elmúlt években a jelentős vérveszteséget szenvedő Kék Pontot lehet kiemelni. Őket sajnos nagyon nehéz helyzetbe hozták, pedig innovatívak, komoly szakmai ügyeket hoztak be az országba, a hazai addiktológiai ellátásnak kiemelkedő szereplői voltak. Fontos még a szegedi Dr. Farkasinszky Terézia Drogcentrum, illetve a budapesti Drogoplex Ambulancia. Viszont csak két-három olyan intézmény van, amely komplex módon nyújt segítséget: foglalkozik a prevencióval, a kezeléssel, a reszocializációval és a családi rehabilitációjával. Az INDIT-nek is voltak jó prevenciós programjai: több éven keresztül csináltunk iskolai szociális munkás programot, mára pedig eljutottunk oda, hogy van iskolai szociális munka. A pénztelenség és a szakemberhiány azonban igencsak megnehezít mindent. Így nem lehet hálózatban működni, a kollégáknak szupervíziót tartani. Nagy kérdés, mennyire tudunk olyan új dolgokba belevágni, amelyeknek nincs finanszírozása. Tíz-tizenöt éve még bátrabbak voltunk, de ma már mindent nagyon át kell gondolnunk, mert ha nem tesszük, akkor könnyen előfordulhat, hogy épp az alapfeladatainkat nem tudjuk ellátni.

Az eredeti cikket a Magyar Nemzet hasábjain vagy itt érheti el!